Multiverzum része-e az univerzumnak?

A tudományos kutatások néhány eredménye azt sejteti, hogy univerzumunk több univerzumból álló gyűjtemény része – vagyis lehet, hogy csak az idő és a tér más dimenzióin keresztül terjedő, végtelen számú univerzumok egyike. Az infláció elmélete szerint az univerzum létrejötte után az űr tágulása hirtelen felgyorsul, rövid időre. Sőt nemcsak a mi univerzumunk indult növekedésnek, hanem számtalan másiké is, és ez a láncreakció a mai napig tart. Az elmélet szerint ezek az univerzumok miénkből fakadnak, és számunkra teljesen észrevehetetlenek. Belőlük is mind újabbak születnek, végtelen zuhatagként. A többszörös univerzumok ötlete akkor bukkan fel újra, amikor a természet erőinek egymáshoz kapcsolódását próbáljuk elméletben megmagyarázni. Az ebben a témában folytatott kutatások arra engednek következtetni, hogy a valóság 11 dimenzióból áll, nem csak az ismert 3-ból. Az úgynevezett M-elmélet a lehetséges és matematikailag elfogadható univerzumok tárházát tájképként vázolja fel. Ebben a tájban a mi világegyetemünk csak egyetlen völgynek felel meg. A többi völgy is mind egy-egy univerzum, amelyben talán a miénktől teljesen eltérő fizikai törvények uralkodnak.. Bár ezek az elméletek egyelőre csak spekulációk, a Svájcban felállított Nagy Hadronütköztető épp a több dimenzió létezésének bizonyítékait keresi, az Európai Űr ügynökség Planck műholdja pedig az inflációra utaló  jelek után kutat. Ha bármelyik is megtalálja, amit keres, a többszörös univerzumok létezése hihetőbbé válhat.

Csillagporból vagyunk?

Igen. Vérünkben az összes vasatom, csontjainkban az összes kálciumatom, tüdőnkben pedig az összes oxigénatom régebbi mint a Föld, és  valaha mind ott volt egy gigászi csillag szívében. Az Univerzum mindössze héliummal és hidrogénnel született. Ez a két elem ma is a kozmosz atomjainak a 98 százalékát teszi ki – csak két százaléknyi alakult át az összes többi elemmé. Ahhoz, hogy a kémiai elemek így átváltozzanak, akkora hőre és nyomásra van szükség, ami csak egy csillag magjában található meg. Az elemek aztán a csillag életének végeztével újra szétszóródnak az űrben. Így tehát a testünkben található összes atom valaha egy csillaghoz tartozott- leszámítva némi hidrogént.

Gyorsul-e az univerzum tágulása?

Bizony úgy tűnik, hogy igen, de senki nem tudja, miért; ez a modern kozmológia egyik legnagyobb rejtélye. Az 1998-ban felfedezett la-tipusú (sNe la) szupernóva vöröseltolódása alapján amikor két csillagászcsoport is észrevette, hogy a világegyetem távoli részén felrobbanó csillagok halványabbak annál, mint ahogyan a mért távolságuk alapján várható lett volna. Az egyetlen magyarázat erre az, hogy az univerzum egyre gyorsabban tágul. A gyorsulás oka lehet egyfajta energia, a kozmológiában „sötét energiának” nevezett korrekció egy ismeretlen természeti erő hatása. Arra is van esély, hogy csak egy mindeddig megmagyarázatlan kozmikus természeti jelenségről van szó, amelyet az általános relativitásban végzett számítások egyszerűsítése okoz. Bármi is legyen a magyarázat, szükségessé teszi a ma ismert fizika alapvető újragondolását.

Mire a Nap meghal, keletkezhet egy újabb nap?

Galaxisunkban folyamatosan születnek a csillagok. Kozmikus időmértékben egy Napnyi tömeg nagyjából évente alakul csillagalapanyaggá. Ám a csillagok mérete változó – a legkisebb vörös törpecsillagok esetében 0,1 naptömegtől akár a kék szuperóriásoknál mért 150 naptömegig terjedhet – tehát valójában nem születik nagy tömegű csillag évente. De mivel ennyire távol vannak tőlünk, a valódi kérdés az: képesek vagyunk-e időben kifejleszteni a szükséges technológiát, hogy eljussunk hozzájuk.

Mennyivel előre lehet megjósolni, mikor jelenik meg a sarki fény?

Az északi fény vagy déli megfelelője akkor jelentkezik, amikor a Napból kilőtt izzó gázfelhő eléri a Föld atmoszféráját. Ezek a felhők 18-36 óra alatt teszik meg a 150 millió kilométeres űrtávolságot., ennyi időnk van tehát a figyelmeztetésre. Ahhoz hogy megtudjuk, mikor ér ide és mekkora lesz az ütközés ereje, látnunk kell a napkoronából kilövellő anyagot, és meg kell mérnünk a sebességet. A Napot folyamatosan figyeli több műhold is, például a SOHO, a STEREO és a Napdinamikai obszervatórium.

Mekkora a legnagyobb ismert bolygó?

Jelenleg ez az n Oph c, mintegy százötven fényévre innen. Mérete lenyűgöző a legbátortalanabb becslések szerint is legalább 24,5-ször nagyobb a Jupiternél. Valószínüleg nem is igazi bolygó, inkább egy hidrogén-fúzió beindításában „kudarcot vallott” csillag, vagyis barna törpe. A barna törpék nem ragyognak, mint a csillagok, bár valamikor magjukban történhetett nukleáris fúzió, ám képtelenek voltak a folyamatot fenntartani, és élettelenné váltak, mint egy bolygó.

Milyen régi a Naprendszerünk?

A Naprendszer a Napból, a bolygókból és az apróbb égitestekből áll. A tudósok úgy vélik, a felsoroltak mind egy időben születtek, a Naprendszer kora pedig a jelenlegi becslések szerint 4,6 milliárd év. Ezt a számot az uránium, illetve a Föld szikláiban és a meteoritokban talált egyéb elemek radiometrikus kormeghatározásából tudjuk.

Minden számítás nagyjából 4,6 milliárd évvel ezelőttre mutat. A modern mérések előtt a csillagászok nm becsülték néhány tízmillió évnél idősebbre a Naprendszert. Elképzeléseiket a Nap sugárzásáról szóló helytelen feltételezésekre alapozták, és ellentmondásban álltak a biológusokkal és a geológusokkal is. A geológusok úgy vélik, a domborzatnak több időre volt szüksége a kialakuláshoz, a biológusok szerint pedig több időt vett igénybe a természetes szelekció, amelynek köszönhetően m ilyen változatos lehet az élet. Mindkét tudománynak igaza volt. Az 1950-es évektől használt radiometrikus kormeghatározás eldöntötte a vitát.

Mitől lesz bolygó egy bolygó?

A Nemzetközi Csillagászati Unió szerint egy égitest akkor bolygó, ha nap körüli pályán kering, elég tömege van ahhoz, hogy csaknem gömb alakúvá formálódjon, és elég gravitációs erővel rendelkezik, hogy megtisztítsa pályája környékét. A legvitatottabb kritérium a harmadik; ez vezetett 2006 augusztusában a Plútó lefokozásához. Ekkor próbálták a csillagászok először meghatározni, mitől lesz egy bolygó az, ami. Eszerint egy bolygónak jóval nagyobbnak kell lennie minden másnál, ami ugyanazon a pályán halad, vagyis gravitációs szempontból uralnia kell saját környezetét. A Neptunusz a Plútót számos egyéb égitesttel együtt kényszeríti hasonló keringési pályára, tehát a Plútó gravitációjánál fogva nem lehet domináns a saját környezetében, így a fentiek alapján nem is lehet a bolygók közé sorolni.